Landthaller Judit színes fotókkal indult, mint mai világunk digitális lehetőségei között csaknem mindenki. Azután a színek alatt, vagy inkább a színekbe rejtetten megmutatkozott számára a valóság egy másik rétege, amit tisztán csak a fekete-fehér képekben lehet fölfedezni. Az emberi szem nem képes ?fekete-fehérben látni?, jóllehet a világnak ? mindennek, ami az embert körülveszi ? van egy színek alatti, színekbe rejtett rétege is. Landthaller Juditnál a fekete-fehér fotográfia tehát nem valamiféle egyszerűsödés végeredménye. Épp ellenkezőleg, egy olyan dimenzió bemutatásának módja és lehetősége, amely más módon és más eszközökkel nem közelíthető meg, s melynek bemutatása végső soron a fotográfia sajátos, csak a fotográfia által végigvihető feladata, szinte kötelessége, hiszen ezzel világképünket, a világról való gondolkodásunkat gazdagítja.

A kiállított képek a hagyományos, analóg technikával készültek.  Három csoportba sorolódnak: Többségük bizonyos geometrikus látás ? és ábrázolás ? módot tükröz. Egy másik csoport a végtelenre beállított ember állandó keresését, kíváncsiságát, mindig többre és újra vágyódását fejezi ki. Végül harmadikként itt vannak a színes képek is, hiszen ez a fekete-fehér ábrázolás nem jelenti semminek a megtagadását, legfőképpen annak a csodának a megtagadását nem, ami a színek világa.

Geometria - Homometria

geometria/homometria névvel kiállított képek tartalma ? elnagyoltan és kissé közhelyesen ? így írható le: az ember helye a világban. E témát sokan és sokféleképpen megfogalmazták, ábrázolták. Itt és most, Landthaller Judit fotóin, a világ geometrikus formákban jelenik meg: körök, oválisok, párhuzamos és egymást metsző vonalak, négyszögek, szimmetria, aranymetszetek stb. És a geometrikus elemek között ? felett, azokat uralva vagy bennük épp elveszve ? mindig jelen van az ember: egy egészen más, ugyanakkor szintén geometrikus elemeket hordozó, homometrikus egyed. E kett? ? a geometria és a homometria ? aránya, egymásra hatása és egymásra utaltsága adja a képek mondanivalóját: jelzést az emberr?l és világunkról.

Mit jelent az ember számára az artikuláltság, a geometria? Környezetének tagoltsága? Ritkán gondolunk erre: magát a tájékozódást, a dolgok felfoghatóságát. A végtelenhez nincs emberi mérce. A végtelent a geometrikus elemek biztosította tagoltság, artikuláltság teszi számunkra felfoghatóvá, embermértékűvé ? homometrikussá.  A vonal, a kör, a pont és az összes többi egyszerű és összetett geometriai forma egyszerre elválaszt és összeköt, új összefüggéseket és új részleteket teremt. Közben a figyelmes nézőben átemeli a látványt az egyediből a mind általánosabbhoz, végül a mindenben felismerhető  láthatatlanhoz ? és Egy-hez.

Ugyanakkor az emberben ? önmagában ? is megtalálható ez a tagoltság. Benne a geometria messze több, mint a körülötte lévő világ bármely létezőjében, ezért jó önálló szóval jelölni ezt az emberi geometriát: homometria. A szó tartalmának megértése igényel bizonyos humoros/játékos megközelítést: hajlandóságot a szokatlannal, a ?mással? való azonosulásra.

Maga a szó ? ?homometria? ? a ?geometriára? rímelő szójáték. A tudományos életben a szó az élő és az élettelen világ határán lévő, egyszerű lények/növények genus-fogalma. Már emiatt is kölcsönözhetőnek látszik annak a határjelenségnek a jelölésére, amely a geometria és az ember kapcsolatában, dialógusában fedezhető föl.

Mindkét szó ?  homometria/geometria ? gyökerében ott van a föld, a mitológia szerint Gea földanya gyermeke, illetve a humus (latin), melyből a homo, az ember vétetett. S mindkét szóban a metrum utal a föld és az ember tagoltságára, artikuláltságára. Geometria és homometria egymásra épül, hat egymásra, a kiállított képeken együtt adja egy-egy kép harmóniáját, koncepcióját.

Ez a geometrikus látás- és ábrázolás-mód az ősi (nép)művészeteknek is sajátja volt. Ennek ma már csak az eredetit megőrző csángó, szerencsésebb esetben indián szőttesek, keleti arab stb. textíliák a tanúi. Úgy tűnik, a világnak ezt a geometrikus  artikuláltságát az első időktől ismerte minden kultúra embere: kiolvasta élő és élettelen környezetéből, beleszőtte textíliáiba, díszítette vele kicsi világát.

Ezek a geometrikus ?elemek?  ? szimmetria, aszimmetria, aranymetszetek… harmónia és a diszharmónia… ? könnyen fölfedezhetők az emberben: mind külső megjelenésében, mind  belső anatómiájában, egészen a DNS-spirálig, mely a teremtett világ valószínű legszebb geometriai formája. Ezen túlmenően azonban az emberben van egy másik “geometrikus” artikuláltság is, ami a szellemi, lelki jelenségekben, a gondolkodásában érhető utol. Ma nem sok időt hagyunk magunknak arra, hogy e belső geometriára komolyabban odafigyeljünk, de ettől ez még létezik a lelki jelenségek spirálszerű változásaiban, belső pontok és határok, párhuzamok és tükröződések (szembesüléseink), 180 fokos fordulataink és ?megkövesedett? mozdíthatatlanságunk … megélésében.  Mindennek jó és megfelelő tükre a külvilág ? s benne a kövek ? geometriája.  E kettő, ember és külvilág artikuláltsága kommunikál egymással: a kiállított képeken mintha megszólalnának a kövek. Mintha az előbb sorolt belső, lelki jelenségekre terelnék a figyelmünket.

Míg a régebbi időkben a minden létezőben megtalálható geometrikus tagoltságot az ember számára elsősorban a természet közvetítette ? a csigaház, a virágok szirma, a falevelek erezete, a toboz aranymetszetes rendje, a méhek hatszögű sejtépítményei stb. ?, addig a mai ember, a mind nagyobb arányban városiasodó ember többnyire a kövekben találkozik vele. Assisi Ferenc és Padovai Antal még a madarakkal és a halakkal beszélgetett. Nekünk meg kell tanulnunk a kövek üzenetét érteni. Meg kell tanulnunk a kövek geometriájából eljutni az egyediből a mind általánosabbhoz, a látványból a mindenben felismerhető láthatatlanhoz ? és Egy-hez.

De azért is fontos ismernünk a kövek nyelvét, mert az embernek van hatalma ahhoz, hogy beszédüket alakítsa: színtisztán továbbadja, vagy torzítsa. A természet változatlanul őrzi a maga geometrikus rendjét:  ma a virágszirom ugyanolyan öt-, hat-, nyolcszög?rajzolatú, mint az első virág volt a kezdetek kezdetén, a méhek ugyanolyan sejteket építenek … mint első röptükkor… Változatlanul és változtathatatlanul hordozzák az Alkotó kézjegyét. Ez az Alkotó ? aki osztatlan és oszthatatlan ?, amikor alkotott, a maga belső harmóniáját szétosztotta, szét-artikulálta a teremtményei között. Minden, ami geometria, úgy keletkezett, hogy az Alkotó elhelyezte az égen a Napot, az pedig elindította a sugarait. Ezzel létrejött az a két geometriai forma, amely minden továbbinak alapja: a kör és az egyenes. Minden más ? természetes és ember által alkotott ? geometrikus formában ezek variálódnak. Ez őrződött meg a természet minden apró és nagyobb harmóniájában; és lépett tovább az ember alkotta második természetbe.

Az ember viszont, amikor alkot, amikor házakat és tereket épít, ezt a minden létezőben megtalálható geometriátszabadon birtokolja és alkalmazza. Ami azt jelenti: kedve szerint épít vagy rombol, gazdagít vagy elszegényít. Amint ugyanis egy harmonikus, gyönyörűen felépített, középkori vagy reneszánsz tér, utca, vár, torony stb. alkalmas arra, hogy továbbítsa és gyarapítsa a rendet a szemlélődő emberben, úgy mai ? itt-ott kusza, dizájn-ötletektől zsúfolt ? tereink és főutcáink növelni tudják a szétszóródást.  A kövekből épített világ az ember alkotta rendet ? vagy rendetlenséget ? tükrözi. És ahhoz képest, hogy ma mennyire körülfog minket, városlakókat a kő- és betonrengeteg, alig gondolunk arra, hogy úgy kellene a geometrikus formákat használnunk és belőlük építkeznünk, hogy jól érezzük magunkat közöttük; főként pedig legyen kedvünk átvenni és utánozni a bennük elrejtett rendet, szabályosságot, harmóniát. Hiszen a kövek (épületek, terek, utcák) harmóniája képes megszerettetni az emberrel a rendet; a szép geometrikus tér és alakzat a maga szigorú határaival és mérhető formáival képes vonzóvá tenni a törvényt, melynek szimbólumaként is felfogható.

Az ember geometriája viszont az ember szabadságának is jelképe. Annak a belső szabadságnak, mely nem korlátlan, vannak határai, ugyanakkor ez a szabadság minden törvény és szabály közepette is létezik, elvehetetlen az embertől, ha csak maga az ember el nem veti magától.

A kiállított képek e kettő, a törvényben megélt szabadság és a szabadon vállalt törvény kapcsolatát ? egymásban- és egymásért-valóságát is kifejezik. Mondanivalójuk szerint tehát az ember helye a világban a törvény, melyet az emberi méltóságban birtokolt szabadság tesz élhetővé és könnyűvé, illetve az ember helye a világban a szabadság, melyet a törvény határol, artikulál.

 

Keresés

A képek kisebb csoportja ? Keresés címmel ? az ember és az őt meghaladó Ismeretlen dialógusáról szól. Az ember a végtelenben keresi önmagát és a másikat, a társat… Közben vakon nyúl egy vak világ felé. Önmagát sem ismeri ? honnan ismerné azt, akit keres…? És a tér, ahol él, mennyire az övé? A pont, ahova eljutott, valaminek a vége vagy a kezdete?

Ösztönösen az ég felé tárja a karjait: a legszembetűnőbb ?egészen más? felé. Ő, az  artikulált létező a végtelennek tűnő artikulálatlanság felé: ha önmagához képest mást /többet keres, akkor annak valahol ott fenn, önmaga felett kell lennie; feltéve, hogy keresésének tárgya valóban méltó hozzá, keresőhöz.

A széttárt ujjak a kereső ember jellegzetes gesztusa. Ami nem látható, ahhoz a vak ? és bizonyos szint felett mind vakok vagyunk ?  kinyújtott karral, merev ujjakkal közeledik, ezzel mintegy csökkentve a távolságot, egyúttal távol tartva magától az ismeretlenből következő esetleges veszélyeket. A fehér botnak többnyire csak az utcán, meghatározott cél felé haladva van rendeltetése. Ismert környezetben nincs szükség rá: lágy, mozgékony tenyérrel és ujjakkal elérhető, ?megismerhető? minden. És minél ismeretlenebb a környezet, a kinyújtott kar és ujjak annál messzebbről szeretnének biztos információt szerezni róla. Az igazi megismerést számunkra a saját kezünk közvetíti.

És az ilyen keresésre mintha érkezne is valamilyen válasz: a magasból kinyúló kar és ujj a Megszólított válasza. Ez a dialógus leginkább Michelangelo Ádám teremtése c. képéről ismert. De ugyanennek a képe a kőtáblára író ujj, az Ábrahámot vezető kar és a Nebukadnezár ítéletét a falra rajzoló ujj (Mené tekél ufarszin/… könnyűnek találtattál…).  Végül van, amikor úgy tűnik, nincs válasz: csend van. A T (Tau) alakú keresztre függesztett tarisznya ? a Csend c. képen ? a keresésében épp egyedül maradt ember magányának kifejezője.

Olykor pedig fények között kell keresgélni: Damaszkusz felé haladva vajon melyik az igazi fény, és melyik a ma sziporkázó, holnap homályba vesző? A kérdést a fotográfia is fölteheti, mint most épp ezen a kiállításon.

 

Dr. Csaba Györgyné

Angol fordítás: Tengerdi Tibor

 

 

As nearly all photographers in our digital world, Judit Landthaller started her career with colour photographs. Later on, however, she discovered another layer of reality underneath, or perhaps hidden within, colours, a layer whose pure essence can only be discerned in black-and-white photography. While the human eye is incapable of perception in ?black and white?, a layer of our world, i.e. everything that surrounds us, is hidden beneath or within colours. Rather than the result of a simplification process, Judit Landthaller?s black-and-white photographs are therefore the means of manifesting an otherwise inaccessible dimension, the manifestation of which is, after all, the task or even the duty of photography, something no other art is capable of.

The photographs in this exhibition can be classified into three groups: Most are the reflections of a certain geometrical vision and representation. Another group of pictures give expression to a continuous quest, i.e. the inquisitiveness of a human being tuned to infinity, the ongoing aspiration for something more, something new. Finally, there are colour photographs, as her black-and-white technique is certainly not a denial of anything, least of all a refusal of the miracle of the world of colours.

Geometry - Homometry

The message of the photographs exhibited under the title Geometry/Homometry could be summed up, roughly and as a bit of a cliché, as: man?s place in the world. That theme has been formulated or depicted by many, in a number of ways. In Judit Landthaller?s pictures, here and now, the world is depicted in geometric forms: circles, parallel and intersecting lines, squares, symmetry, golden sections, etc. However, among or above, dominating these geometric elements or lost in them, there is always a human being: a homometric individual, completely different and yet also carrying geometric features. The message of her photos, these observations about the world and humankind, derive from the proportion, mutual influence and communion of geometry and homometry.

What is the meaning, for a human being, of articulation and geometry, i.e. the articulation of his or her environment? It is orientation itself, i.e. the conceivability of things. There is no human scale to infinity. After all, it is the very articulation afforded by geometric elements that makes infinity conceivable to man, downsizing it to a human scale ? made homometric, as it were. It is the function of lines, circles, points and all other, simple and complex, geometric shapes to separate and connect at the same time, creating new relationships and new details. Meanwhile, if you watch closely, they transfer what you see from the level of the specific to the increasingly general, ultimately arriving at the One, invisible and omnipresent at the same time.

Since our inner geometry greatly transcends that of anything else in the surrounding world, it is appropriate to propose an independent term, homometry, for human geometry. A kind of humorous or playful approach is certainly required in order to grasp the meaning of the term.

The word ?homometry? is a play on words, rhyming with ?geometry?. In science, the term is used to denote simple life forms on the borderline of the living and the inanimate worlds. That alone would make it suitable to designate the borderline phenomenon discernible in the relationship and dialogue of geometry and humanity. The roots of the two words go back respectively to Earth, the child of the Earth Mother Gea according to mythology, and humus (Latin), of which man (homo) was taken. In both words, metrum indicates articulation. Geometry and homometry are based on and influence each other, together constituting the harmony and the idea of each photograph.

Such geometric vision and portrayal is familiar from ancient (folk) arts, preserved in Csángó and, at best, some Native American, Oriental, Arabic etc. textiles. Apparently, this kind of articulation and the geometric sections of the world used to be known to people of all cultures from the earliest days. They were perceived in animate and inanimate beings, interwoven in textiles and used as the decoration of a tiny human world.

In humans, these geometric ?elements? ? symmetry and asymmetry, golden sections… harmony and disharmony… ? are easy to discern in both our external appearance and internal anatomy, down to the DNA spiral, probably the most beautiful geometrical model of creation. In addition to that, however, there is another type of ?geometric? articulation inherent to mankind, perceptible in our mental and spiritual phenomena, in human thought. While today?s bustling world hardly allows one to give serious thought to them, they nevertheless exist, as the spiral-like mutations of spiritual phenomena, points and boundaries, parallels and reflections (encounters), our U-turns and ?petrified? immobility… etc. The geometry of the outside world, including that of stones, is a fitting portrayal.

There is a communication between the articulation of man and of the outside world: it appears as though stones spoke to us in these photographs, drawing viewers? attention to the inner, spiritual phenomena mentioned above.

While in the old days, people experienced this ubiquitous geometric articulation primarily in nature, i.e. in shells, flower-petals, the veins of leaves, the perfect proportions of pine-cones, or in the hexagonal cell structures of bees, the increasingly urban man of our modern age will encounter it mostly in stones. Francis of Assisi and Anthony of Padua used to talk to the birds and the fish. Our task is to learn to understand the message of stones. We need to learn how to get from the specific to the increasingly general, from a particular sight to the ubiquitous and invisible One.

Yet there is another important reason we should understand the language of stones. Man also has the power to shape and to pass on their speech in its pure form or distorted.

Nature has preserved its geometric order invariably: today, flower petals have the same pentagonal, hexagonal or octagonal designs as the first flowers and bees still build the same type of cells as did the first bees in the world… They invariably carry the mark of their Creator. During creation, this undivided and indivisible Creator distributed and articulated his inner harmony between his creatures. All geometry began by the Creator putting the Sun in the sky and Sun launching its beams. This begot the two geometric forms, the circle and the line, that constitute the basis for all the rest. Their variations are repeated in all geometric forms, whether natural or man-made. They have been preserved in all tiny and bigger harmonies of nature.

On the other hand, when people create, i.e. construct buildings and spaces, they possess and apply that ubiquitous geometry at will. However, they must be aware that this may equally lead to building or destruction, improvement or impoverishment.

While a harmonious, beautifully erected medieval or Renaissance square, street, castle or turret is suitable to transmit to and augment an existing order in a reflecting and contemplating person, our modern squares and main streets, often tangled and teeming with design ideas, may increase confusion.

Stones reflect man-made order ? or disorder. Considering the extent that we, city-dwellers, are surrounded by stone and concrete, we hardly give thought to the need that geometric shapes should be used (in architecture) in a way to enable us to feel comfortable among them and, first of all, to wish to adopt and to imitate their inherent order, regularity and harmony.

After all, the harmony of stones (buildings, squares and streets) can endear order to man; with their strict boundaries and measurable forms, spaces and shapes of lovely geometric proportions can endear law, of which it is a symbol, to humans.

Human geometry, however, is also the symbol of human freedom, an inner freedom not without bounds, still which exists, despite all laws and rules, and which cannot be taken away from man unless cast away by himself. The relationship of freedom existing in law and law accepted at one?s free will is also expressed in these photographs. Returning to the basic question, they convey the message that man?s place in the world is in law, lightened by freedom bestowed upon us by human dignity and in freedom, confined and articulated by law.

 

Quest

A minor group of photographs, entitled Quest, are about the dialogue between man and a greater Unknown. While human beings search for themselves and for the Other, for a companion, in the infinite, they blindly reach out toward a world that is equally blind. They don?t know who they are ? how would they know who they are looking for? And how much do they own the very space they inhabit? Is the point one has arrived at the end or the beginning of something?

Instinctively, one reaches out an arm to the sky, something evidently so completely different: an articulated being reaching toward an inarticulate and seemingly infinite sky: if one wants to find something different from himself, there it has got to be.

And as though a kind of response arrived: outspread fingers are a typical gesture of seeking. One tends to approach the invisible with outstretched arms and rigid fingers, reducing distance, as it were, while keeping any harm resulting from the unknown at a distance. For the most part, a white stick has no use unless when moving toward a specific destination. The more familiar the surroundings, the softer and more nimble are the palms and fingers of a blind person as he or she moves about. And the more unfamiliar the environment, they more he or she will wait for feedback in the manner depicted in the first photo of the Quest cycle. Since, in a certain regard, we are all blind, cognition is really achieved by our own hands.

And as if a kind of response truly arrived: the arm and finger stretched down from above is the depiction of the answer of the One spoken to. That dialogue is familiar to most from Michelangelo?s fresco Creation of Adam. Yet the finger writing on the stone tablet, the arm guiding Abraham or the finger drawing Nebuchadnezzar?s sentence (Mene, Tekel, u-Pharsin/… and found wanting) on the wall are depictions of the same dialogue.

Finally, the picture entitled ?Silence?, depicting a satchel hanging from a T-shaped (Tau) cross, is an expression of the solitude of man left alone during his quest.