Beszélgetés Landthaller Judit fotográfussal

Landthaller Judit számára a harmónia a tények elfogadására illetve alakítására tett kísérlet egysége – ezt igyekszik megvalósítani képeiben is. A fotográfus Geometria-Homometria címmel készül első önálló kiállítására (Révfülöp, Tóparti Galéria, 2010 június).

 

SZILÁGYI-NAGY ILDIKÓ: Legutóbb Pozsonyban, a Mesterek és tanítványok című kiállítás sorozatban láthattuk a munkáidat, Vancsó Zoltán párjaként. Molnár Sándor festőművész mondta egyszer, hogy egy festőnek hasznos, ha engedi magán érvényesülni más művészek hatását. Te hogy vagy ezzel? Fontosak számodra a – tényleges és szellemi – mesterek?

LANDTHALLER JUDIT:  Igen, mindenképpen. Az egész életünk tanulási folyamat, amiben bizony jó, ha az embernek van kitől tanulnia. Nagyon jó, ha vannak a hétköznapokra is mesterek, akik segítik, terelik az embert. Ezt a Szellemkép Szabadiskola biztosítja. Amíg a diákja voltam, nem is tudtam ezt annyira, mint most, távolabbról. Szívesen sorolnám, kinek, mit köszönhetek, de ez meghaladná ennek az interjúnak a kereteit. Maradjunk inkább annyiban, hogy jó, hogy van egy ilyen iskola, jó ez a közösség, jó ide tartozni.

SZNI: Fotóid kompozíciójában szívesen használod a világos foltokat vagy alakzatokat, melyek akár  részlettelenül fehérek. A képeket, a tekintetet elsőre vonzó világos vonalak, foltok tagolják, a szemünk csak utána keresi az aprólékosabb látványt. Szereted elrejteni a képek üzenetét egy esztétikai varázsdobozba?

LJ:  Ha lenne is ilyen varázsdoboz, nem tudatos. Nincs szándékos üzenet elrejtés. Számomra  nagyon jó érzés, ha egy-egy kép a befogadóban gondolatokat ébreszt, ettől még “gazdagodhat” is a kép. Sok képnek nem is adok címet, hadd hasson kiben-kiben a saját szűrőjén keresztül, szabadon. Jó, ha van egy bizonyos dialógus a fotó és annak szemlélője között.

SZNI: Fényképről beszélünk, ezért elsőre talán triviálisnak hat a megállapításom: feltűnő a fény jelenléte a képeiden -illetve emiatt a hiánya is azon kevés fotón, amelyen ez tetten érhető. Úgy érzem, nem csak az árnyékok, tükröződések felhasználásához van szükséged a tagolt világításra. Milyen szerepet szánsz a fény jelenlétének/hiányának a képeiden?

LJ:  A fény megkerülhetetlen. Mindennek a lényege. Ugyanakkor a hiányának is van jelentése, és nem feltétlenül negatív jelentés. Általában szeretem az ellentéteket megragadni, mégpedig úgy, hogy egy ellentét-párban a két rész lehetőleg azonos súlyú, értékű legyen. Egységben szeretném megragadni és észrevétetni a kettőséget. Talán ez minden külső és belső, művészi és “hétköznapi” harmónia alapja.

SZNI: A geometrikus látásmód iránti vonzódásod a pillanat szeretetével párosul, nincsenek megrendezett fotóid? Következetesen tudod, hol kell éppen lenned a megfelelő pillanatban, vagy az élet hoz eléd egy-egy új témát, amit aztán idővel kibontasz?

LJ:  Valahogy ez pont így működik, ahogy írtad. Van beállított, előre megtervezett, komponált képem. Van, ahol épp egy megfelelő pillanatban a megfelelő helyen vagyok, és van téma, ami ott van, egyszerűen csak rátaláltam: számomra nagyon adja magát. Azután amikor mint képet a kezembe veszem, önmagam számára is megfejtem, illetve hagyom, hogy előttem is, számomra is kibontsa magát – mint bárki más néző előtt.

SZNI: Analóg, fekete-fehér kisfilmes géppel dolgozol, Geometria-Homometria című sorozatodon pedig szemet nyugtató kompozíciós rendet tartasz. Van benned egy belső igény az áttekinthetőségre?

LJ:  Igen. Azt gondolom, minden emberben van igény és vágy egy belső rendre, letisztultságra, egyszerűségre. Ez a képeimen szembetűnőbb, de nem jelenti azt, hogy ez az életben is ugyanígy működik. Dolgoznom kell érte: magamban is el kell fogadnom a kettősségeket, az ellentéteket, amiről az előbb beszéltem.

SZNI: Az egyik képen kerekes székes lány szerepel, ez a fotó kilóg a munkáid közül abból a szempontból, hogy a geometria síkban, falrajz jelenik meg. Hogyan készült?

LJ:  Nem ézem, hogy annyira kilógna, hacsak nem inkább azért, hogy ha az ember meglát egy kerekes székest, sajnálatot érez. Nem ez volt a célom. Egyébként az unokahúgom van a képen. Volt egy nagyon komoly műtétje, és egy jó darabig nem állhatott lábra. Egy nap lementünk a Millenárisba ?labdázni?. És a kép ott készült. Egyébként tipikus példája a Geometria-Homometria látásnak: A kerekes székbe kényszerült ember számára valamiképpen darabokra ? geometrikus elemekre ? törik szét az addig megszokott világ: ezt a nagyváros zsúfolt összevisszasága képes visszatükrözni a maga szigorú geomterikus formáival.

SZNI: A “Segíteni jó” című kiállításon együtt szerepeltek a fotográfiáid Stift Zoltán Angelico rajzaival. Képeid megfogalmazásakor lelki segítő szándék is van benned? Képeidet milyen morális küldetéstudat jellemzi?

LJ:  Ez is alakul és forr az emberben, úgy gondolom, mindannyiunkban. Nem hinném, hogy ebben nagyon más lennék, mint körülöttem akárki. Persze mindig jó lenne valahogy segíteni, valamit jobbá, nemesebbé tenni. De fontos, hogy az ember ezt a munkát saját magán kezdje, és akkor az valamit tükrözhet, közölhet. Akkor lehet egy kis ereje kifele is. Az a “Segíteni jó” című kiállítás gyermekek számára készült, elsősegélynyújtás oktatáshoz, annak megkönnyítésére készítette a grafikusművész. Az én fotóim nem a téma kapcsán kerültek a kiállításra, hanem inkább a stílus hasonlósága miatt: Stift Z. Angelico grafikái egyszerűségükkel állnak közel az én képeimhez, nagyon gazdag színvilágukkal viszont szép ellentétet állítanak a fekete-fehér fotók mögé.

SZNI:  Mit jelent számodra a művészi, és mit a hétköznapi harmónia? Összekapcsolódik a kettő?

LJ:  Igen, minden bizonnyal összekapcsolódik. Például abban, hogy mindkettőben – mint az előbb is mondtam – jelen van a kettősség. Ha sikerül a harmóniát megvalósítani, az azt jelenti, hogy sikerül a kettősséget egységbe – mindkét ellentétes részt önmaga fölé emelő egységbe fogni. Mikor ez nem sikerül, akkor harc van, vita van, diszharmónia van: a hétköznapokban és a művészetben egyaránt. Ami persze nem feltétlenül negatív, mert ha tanulékonyság, nyitottság van a diszharmóniában, akkor új ismeretek, új látásmód, új magatartás születhet belőle. Merevség esetében persze ez nincs. Végül mi a hétköznapok harmóniája – az eddig mondottakon túl? Azt mondanám, hogy számomra – mert azt azért nem hagyhatjuk ki, hogy mindenkinek joga van a maga sajátos “hétköznapi harmóniáját” kialakítani, vallani -, szóval számomra a hétköznapok harmóniája a tények elfogadása, illetve az alakításukra tett kísérlet egysége. Ez érvényes a nap legapróbb tennivalójától a művészi feladatokig. Tapasztalom, hogy leginkább a mezei, szürke hétköznapok alakítják az embert, a legapróbb kis tevékenységet is beleértve: takarítás, mosogatás, mindennapi visszatérő feladatok, már-már gyötrelmes ismétlődése. Ezeket megélni, kitartóan csinálni akár szeretem, akár nem, akár akarom, akár nem. Ezzel tud az ember egy kicsit önmaga fölé lépni: a saját korlátai közül bizonyos harmóniába. És mi a művészi harmónia – megint csak számomra? Pl. az, ami egy kiállításon a képeket egymás mellé rendezi, megszabja, hogy ezt a fotót ide és nem oda, e kép mellé, és nem egy másik mellé tegyem a falra. És persze sok más. Ami nem fér bele egy ilyen interjúba.

SZNI:  Számodra az alkotás a hétköznapok része, vagy inkább kivételes, ünnepélyes alkalomnak éled meg?

LJ:  Ez is változó. Van, hogy már nagyon várom és késztetést érzek, hogy menjek és készítsek képeket, tehát örömmel indulok. Van, hogy fáradtabb, kedvetlenebb vagyok, de azért elindulok. És többnyire van, hogy ilyen állapotomban születnek jó képek. Amiben – ha belegondolunk – semmi különös nincsen, hiszen amint az igazi ünnepnek nem lehet akadálya a természetes fáradtság, sőt arra való, hogy megszüntesse a fáradtságot, úgy az alkotást sem determinálhatja tartósan a kedv hiánya. Tehát azt észrevettem, hogy a jó képhez nem feltétlenül szükséges az érzelmi “túlpörgés/túlcsordulás”. És főleg amikor már szembesülök a képekkel, akkor veszem ezt észre. Az érzelmek – ünnepélyesek és kevésbé ilyenek – jönnek-mennek. Nem tudok beléjük kapaszkodni, mert  nem állandóak. De az a fajta kíváncsiság, izgalom, hogy mikor találok meg valamit, vagy fordítva, mikor talál meg engem egy-egy téma, az mindig jelen van. És ennek már csak a tudata is harmóniát ad.

 

A beszélgetést Szilágyi-Nagy Ildikó készítette.

Angol fordítás: Csáji Balázs Csanádné

 

Interview with Judit Landthaller photographer

“Harmony” means for Judit Landthaller the integration of both accepting the facts and trying to form them, she is determined to accomplish this through her pictures, as well. The photographer is preparing her first individual exhibition under the title Geometry – Homometry (Révfülöp, Lakeside Gallery, June 2010).

 

ILDIKÓ SZILÁGYI-NAGY: Last time we saw your works in Pozsony, in the exhibition series entitled “Masters and Disciples” in cooperation with Zoltán Vancsó. The painter Sándor Molnár said once that it was useful for a painter to let himself be affected by other artists. How is this in your case? Are masters, real and spiritual ones, important to you?

JUDIT LANDTHALLER: Yes, of course. Our whole life is a learning process and it is indeed good to have people around you who you can learn from. And it is really good to have some masters for everyday life who help you, who lead you. And that is what the “Szellemkép”(Phantom View) Independent School of Art is offering. When I was a student there, I couldn’t realise it back then as much as I can now, watching it from a new perspective. I would like to list all the names to whom I am grateful, but it would go far beyond the frames of this conversation. Let’s say only that it is good that there is a school and a community like that, it is good to belong here.

ISZN: In the composition of your photos you often use bright spots and shapes which are sometimes just white without any toning. The pictures are structured through bright lines and spots which attract the attention first, before we try to catch the details. Do you intent to hide the message of the pictures in an aesthetic magic box?

JL: Even if there were a magic box like that, it wouldn’t be intentional to hide the message. It is a very good feeling for me that some of the pictures raise new ideas in the beholder, this may even enrich the picture. I leave untitled many of my photos, in order to let it affect each person, through his own filter, freely. It is good if a dialogue is coming off between the photo and the observer.

ISZN: We are speaking about photos, “light pictures” as we put the Hungarian word for photo together. Hence, it might sound a bit trivial when I say that the presence or absence of light in your pictures is striking. I have the feeling you need this structured view not only for using shades and reflections. What kind of role do you intend to give the light, its presence or absence, on your pictures?

JL: The light is inevitable. It is the essence of everything. But its absence bears a meaning, as well, and it is not always a negative one. Generally, I like to grab the contrasts where the two poles take a similar value and importance. I would like to grab and have the unity in the duality seen. That might be the foundation of every kind of harmony, inner, artistic and “everyday” harmony.

ISZN: Your attraction to geometric view is coupled with the devotion to the moment. Do you make staged photos? Do you know consequently where do you have to be at the right moment, or is it life itself which comes up with new topics that you then develop?

JL: It works as you said. I have some planned, adjusted, composed pictures. Sometimes I am at the right place at the right time and there are topics which are simply there, I just find them, they seem to be so natural to me. And then when I take the picture in my hand, I figure it out for myself and I let it develop itself to me just like to the other observers.

ISZN: You work with an analogue camera and you keep the composition clear in your series of Geometry-Homometry, which has an “eye-soothing” effect. Do you have an internal demand to keep everything perspicuous?

JL: Yes. I think that everybody has the need and the wish for an internal order, clarity and simplicity. That is more obvious in my pictures, but it doesn’t mean that it would work in my real life the same way. I have to work for it: I have to accept the duality in myself, too, that is what I meant before.

ISZN: On one of the pictures there is a girl sitting in a wheelchair. This photo is different from your other pictures because the geometry is showing up in a plane as a graffiti. How was it made?

JL: I don’t think that it would be that different, perhaps it is because of the feelings we have for somebody in a wheelchair. It was not my aim to make people feel sorry for that person. Anyway, it’s my niece on the picture. She had a very serious operation and after that she was not allowed to walk for a long time. One day we went to the Millenarian Park (Budapest) to play ball and the picture was taken there. It is a typical example of the Geometric-Homometric view: for somebody sitting in a wheelchair the world is broken into pieces, the world once familiar is broken into geometrical elements. The crowded and chaotic metropolis can show this with its strict geometrical shapes.

ISZN: There was an exhibition entitled “It’s good to help”, where your photos were displayed together with Zoltán Angelico Stift’s drawings. When you are creating your pictures, do you have a spiritual intention to help others? What kind of moral mission do you want to fulfil through your images?

JL: That is a point where we, everyone of us, is going from strength to strength. I don’t think I would be that different from others around me with respect to that. Of course, it would be great to help, to make something better, nobler. But it is important that we should start this work on ourselves, only then we could give something away from it. Then, we can have some energy for others. The exhibition entitled “It’s good to help” was called to life to teach children how to give first aid. The graphic artist made it easier to speak about this topic with children. My photos were exhibited there not because of the similarity of our topics, but because of the similarity of our styles: the simplicity of Zoltán Angelico Stift’s graphics establishes a connection between them; and their rich coloured appearance makes them a beautiful contrast to my black and white images.

ISZN: What kind of meaning do artistic and everyday harmony have for you? Are they connected?

JL: Yes, indeed they are connected. For example, in what I said before that they both have the duality in them. If you succeed to create a harmony of the two, it means that you can make the union of them, a union which is beyond both of them. If you are not successful in that, then it leads to controversy, fight and disharmony, in real life and art, too. Which is not always a bad thing, because if it is coupled with the ability to learn, when there is an open mind in the middle of the disharmony, then it can lead to new knowledges, views and behaviours. But if there is a rigidity, it can’t come up. And what is the harmony of every days, beyond all these? I would say that for me – because we have to lay down that everybody has the right to have a special way of creating his own harmony – harmony is the integration of both, of accepting the facts and trying to form them. This is valid for everything, from the smallest everyday duties to the artistic activities. I have experienced that everyday life, the grey weekdays are those which mostly form us, including the smallest duties, like cleaning, washing dishes, the almost painful monotony of these duties. To persist in doing these even if I don’t want to, even if I don’t like it. So can you come beyond yourself, beyond your bounds into a kind of a harmony. And what is the meaning of artistic harmony ? again the artistic harmony for myself? For example, it orders the photos in an exhibition, it tells me where a picture should be hung on the wall, exactly at that place, between this and that image. And there are lot of other things, but this interview is too short to list them all.

ISZN: Is creation part of your everyday life or rather a rare and special solemn moment?

JL: It is alternating, too. Sometimes I am really waiting for it and I have an inspiration to go and take photos, so then it is a pleasure for me. Other times I am more tired, moody, but I still take off. And I can take some good photos even at these less inspired moments. And there is nothing strange about it, when we think about it, it is just like with our celebrations. If we are tired, it cannot make a celebration not happen, it is after all to make the natural fatigue disappear. Thus, creation cannot be influenced by missing interest for too long. So I realized that you did not have to be in a very emotional condition to take good photos. And I realise this especially after facing the taken photos. Emotions – solemn and less solemn ones – are coming and going away, I cannot hold on to them, because they are not stable. But the excitement that I could catch a topic or a topic could catch me, that feeling is always there. And even the awareness of this provides me harmony.

The interview was made by Ildikó Szilágyi-Nagy.